A fekete kiskacsák

 Meséltem már róla, hogy milyen nagy volt a baromfiudvarunk. És a különleges néma kacsáról is meséltem, aki mindig ellopta a tollaslabdát.

Az apukám szerette a különleges állatokat, ezért is került haza egyszer egy másik különleges kacsa pár. Tetőtől talpig feketék voltak. Mint akit koromba vagy fekete festékbe mártottak. Más rendes kacsának legalább a csőre sárga, de nem, ezeknek még a csőre is fekete volt.

Szépek voltak és az apuci remélte, hogy fognak tojásokat rakni és aztán kikölti a kacsa mama. Szerencsére minden így történt.

A kacsa mama lerakta a tojásokat, utána pedig szépen ki is költötte őket. Nem volt túl sok kiskacsa, talán 6 vagy 7 darab. Éppen ezért nagyon kellett rájuk vigyázni.

Történt egyszer, hogy a kacsa mama beteg lett. El kellett vinni az állatorvoshoz. De mi legyen addig a kiskacsákkal? Ki fogja őket melegen tartani? Az apuka kacsa nem szokott ilyet csinálni.

Azt találtuk ki, hogy majd mi gyerekek vigyázunk a kiskacsákra. Az anyuci keresett egy nagyobb fonott kosarat, azt kibélelte egy jó puha törölközővel. Ebbe raktuk bele a kiskacsákat. Innentől nekünk kellett vigyázni rájuk.

Az volt a feladatunk, hogy nem engedjük őket kimászni a kosárból, és figyeljünk rá, hogy melegben legyenek.

A szüleink elmentek az állatorvoshoz mi pedig elkezdtünk játszani a nagy, világos és meleg körbeüvegezett teraszon.

A kiskacsák párszor próbáltak kimászni, de mindig visszagyömöszöltük őket. Majd jól bedugdostuk a törölközőt, hogy ne tudjanak kimászni megint. Végre nyugalom volt, játszhattunk tovább. Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszer csak feltűnt, hogy mennyire csendben vannak a kiskacsák.

Óh, óh. Ez nem sok jót jelent. Egyszerre értünk oda a kosárhoz és bontottuk ki a csomagot. A kiskacsák nem mozdultak. Rémülten néztünk egymásra. Óvatosan megfogtunk egyet. Nem mozdult, csak nyeklett ki a kezünkből.

-Úristen, megfulladtak a kiskacsák a nagy melegben? – kérdeztük egymást.

– Most mit csináljuk velük? Nagy bajban leszünk, ha hazaérnek a szüleink. Valamit ki kell találni.

Juditnak eszébe jutott, hogy tartsuk őket hideg víz alá. Hátha attól magukhoz térnek.

Nagyon féltünk, hogy nem járunk sikerrel. Szerencsére a hideg víz lehűtötte a kis testüket és lassacskán magukhoz tértek.

Amikor a szüleink hazaértek nem szóltunk egy szót sem róla, hogy a figyelmetlenségünk miatt majdnem vége lett a kiskacsáknak.

Ebből az esetből megtanultuk, hogy ha vigyáznunk kell egy állatra azt nem szabad elfejteni. Ők nem tudnak szólni, ha valami nem jó nekik, ha nem érzik jól magukat.

Nekünk embereknek kell figyelni rájuk. Az állatainkért felelősséggel tartozunk.

Itt a vége, fuss el véle.